2017. november 19.

Csalatunk és csalatkozunk




H a az ember elég sokat forgolódik az aukciók világában, akkor, sajnos, előbb-utóbb hallani fog olyan történeteket, melyek nem túl etikus eladókról és jóhiszemű, becsapott gyűjtőkről szólnak. Még a jobbik eset az, amikor csak hall ilyen esetekről, és nem a saját bőrén tapasztalja az eredményt. Persze, csínján kell bánni a szóbeszéddel - én úgy vagyok ezzel, hogy első hallásra nem hiszek el mindent, fenntartások nélkül, még akkor sem, ha néha jólesne egy kicsit szörnyülködni ezen vagy azon az eseten. Tudjuk, milyen az ember.

Antikvár könyvaukciók esetében a leggyakrabban hallott trükk az, hogy az aukciót rendező cég beépített embereket használva tornázza fel egyik-másik tétel árát a licitálás során, így befolyásolva a résztvevőket egyre magasabb licitek megtételére. Mondják, vannak gyűjtők, akik, ismertségük miatt, nem mennek személyesen el egy-egy aukcióra, hanem megbízottakkal képviseltetik magukat, bízva abban, hogy így az eladók, nem tudván, hogy a számukra ismeretlen licitálónak milyen licitáló potenciálja van, nem alkalmazzák az említett beépített ember trükköt velük szemben. Hallani olyanról is, hogy ha az aukciót rendezők jól ismernek bizonyos gyűjtőket, akikről tudják, hogy milyen típusú tételek esetében lennének hajlandók "mindent" megadni, akkor eleve extrém magas kikiáltási árról indítanak, mintegy erre a gyűjtőre szabva az árat.
Nem tudom, hogy mennyire igazak ezek a szóbeszédek, de, igazság szerint nekem is volt már olyan érzésem - amikor egy-egy tételt pont a vételi megbízásom során megadott összeghatáron vásároltam -, hogy a megbízottam esetleg "kihozta a maximumot" a maga számára. A vételi megbízás ugye az, amikor valaki nem vesz részt az aukción, hanem helyette megbízza az aukciót rendező céget (pl. az antikváriumot), hogy egy általa megadott összeghatárig a nevében licitáljon egy adott tételre az aukció során.
Megemlítek egy konkrét esetet. Az egyik budapesti antikvárium tavaly decemberi aukcióján történt - én is részt vettem rajta személyesen -, hogy egy értékesebb tételre (egy Radnóti-levél) előbb hárman, majd csak ketten maradtak a licitharcban. Végül, 400 ezer forint fölötti összegnél az egyikük kilépett, így a másiké lehetett a tétel. Az árverésvezető kérte a nyertes licitelőnek a sorszámát, mire ő azt mondta, hogy ő nem is licitált. Egy kis moraj zúgott végig a termen, majd az árverésvezető megkérdezte azt a licitálót, aki előtte kilépett a licitharcból, hogy tartja-e a legutolsó ajánlatát?... Nem tudom, mi játszódhatott le az árverésvezető fejében, de azt tudnia kellett volna, hogy ebben az esetben ez az illető (mármint az, aki korábban kilépett a licitharcból) egy jó ideig tulajdonképpen egy fantommal szemben licitált, így azokat a licitjeit az árverésvezetőnek érvényteleníteni kellett volna. Az ember azt gondolhatta - és biztos vagyok benne, hogy sokan a teremben ezt gondolták -, hogy az árverés vezetője vagy valamiféle csalásnak a részese, vagy pedig nincs tisztában az ilyenkor szokásos eljárással, nem tudja mi a dolga. Jóhiszeműen azt gondolom, hogy inkább az utóbbiról volt szó, és csak hirtelen zavarában hozta a rossz döntését. Másfelől az "állicitáló" is érdekes. Ő valószínűleg olyan kéztartással ült a székén, amelyet az árverésvezető licitnek gondolt. Kérdés, hogy hogyan lehet az, hogy az "állicitáló" nem vette észre, hogy az árverés vezetője egy huzamosabb időn (legalább tíz másodperc) keresztül, többször őfelé mutatva jelzi, hogy nyugtázta a következő licitet? Ha én félreértésre alkalmas testtartásban ülök egy aukción - pl. egyik kezemet felemelve -, és az árverés vezetője többször felém mutat egy licitálás során, miközben nyugtáz egy újabb licitet, akkor az a minimum, hogy körülnézek, ki licitál a közvetlen környezetemben, és ha nem látok senkit, akkor jelzem, hogy én nem licitálok. Persze, meglehet, hogy csak egy extrém módon nem figyelő résztvevőről volt szó..., csak az a baj, hogy az embernek többszörösen is jóhiszeműségre kell kényszerítenie magát ahhoz, hogy ki ne mondja hangosan: valami nem stimmelt itt. Az eset vége egyébként az lett, hogy újból indították a licitet, és végül kb. annyiért vitték el a tételt, mint a korábbi leütési ár - csak éppen ezúttal két teljesen más licitáló harcolt érte. Érdekes.

A másik konkrét eset a Vatera.hu aukciós portálon történt, velem. Egy, a portálon viszonylag régebb óta jelen lévő eladó, vaterás nevén fesztivalmusor hirdetett egy Gárdonyi-levelet. Az eladóra már korábban felfigyeltem, lévén, egészen különleges darabjai voltak, melyek tekintélyes, nem ritkán több százezres leütési áron keltek el a Vaterán. Ez a kézirat is izgalmasnak látszott. Utánanéztem az írásképnek, Gárdonyi aláírásának, és egyáltalán, a levél tartalmának a hátterére, és úgy találtam, hogy a levél eredeti. Ezt egyébként később maga az eladó is hitelt érdemlően bizonyította számomra (hogy pontosan hogyan, az most mellékes, de minden apró részlet fontos az ilyen bizonyítások során). Szóval itt volt ez a kézirat, amire szemet vetettem. A meghirdetett tétel lejártáig még jó néhány nap volt hátra, és nem is állt magasan az addigi legmagasabb licitösszeg (úgy 20-25 ezer forint körül lehetett, emlékeim szerint), így, gondoltam, majd pár nap múlva visszanézek, hogy akkor hogy áll a licitálás, és majd akkor döntök, hogy részemről hogyan tovább. Pár nap múlva ismét ránéztem a tételre, és meglepődve láttam, hogy már 80 ezer forint fölött jár a licit. Még mindig elég sok nap volt az aukció lejártáig, és a megadott "villámáras" azonnali vételi opció összege nem tűnt túl magasnak a bő 80 ezer forintos pillanatnyi árhoz képest, így úgy döntöttem, hogy megveszem rögtön a tételt 120 ezer forintos villámáron.
Találkoztam az eladóval személyesen, kifizettem, megkaptam a kéziratot. Aztán eltelt néhány hónap, majd kíváncsiságból ismét ránéztem az eladó vaterás tételeire. Amikor én vásároltam a Gárdonyi-levelet, és az összes korábbi aukcióin is, mindig rejtve voltak a tételeire licitálók nevei, ezúttal viszont nem. Ismét csak kíváncsiságból, megnéztem, hogy kik licitálnak az egyik meghirdetett tételére. Rövidre fogom... A licitálók listájából, majd egy bizonyos licitáló adatlapjának az áttekintése után, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy az adott tételre önlicitálás történt. A fesztivalmusor nevű vaterás - (kékfényes nevén: N. Ágoston, budakeszi illetőségű lakos) egy fantomnév segítségével a saját termékére licitált, így verve fel, csalással, annak az árát. Amikor erre rájöttem, írtam a Vaterának, jelentettem az illetőt, egyben kértem őket, nézzenek már utána annak, hogy amikor én vettem a Gárdonyi-kéziratomat, történt-e licitálás ettől a fantom licitálótól. Megnézték, történt. Ismét rövidre fogom: köztem és az eladó között több üzenetváltás történt - először tagadott mindent, majd amikor azt pedzegettem neki, hogy ügyvéd segítségével megkeresem a lehető legtöbb olyan vaterást, akit becsapott, és akár közösen fogunk pert indítani ellene, megpuhult. Reálisan mérlegelve a helyzetemet, 40 ezer forintot kértem és kaptam tőle kárpótlásul. Így a Gárdonyi-levelem 120 ezer helyett végül 80 ezerbe került. A csalás miatt egyébként egy hétre fel lett függesztve a Vaterás tagsága... (Most, az előbb újra rákerestem, de már nem található a neve az eladók sorában. Valószínűleg úgy gondolta, jobb végleg otthagyni a Vaterát, különben még tényleg megtalálja az a sok becsapott vevő, akik együtt akár több százezer forintos kártérítést is követelhetnek tőle. Talán egy másik aukciós portálon próbálkozik most, vagy csak regisztrált a Vaterán egy új névvel.)
Tanulság (az egyik): ne licitálj a Vaterán - és egyéb, hasonló portálon - olyan eladó termékére, aki rejti a licitálói nevét.

Akik nyertek már el úgy egy aukciós tételt, hogy előzetesen csak a tétel leírására és esetleg egy képre hagyatkoztak, és csak a kézbevétel után derült ki, hogy valami gond van vele - szakadt, koszos, megtört, egérrágta, stb. -, az ismeri az érzést...
Nem igaz, hogy a licitáló felelőssége az így kialakult helyzet: az aukció rendezőjének felelőssége olyan leírást megadni a katalógusában, amelyben fel vannak tüntetve a tételeknek az esetleges nem kívánt tulajdonságai is. Ha ezt nem teszi meg, akkor azzal, nyilván, a jóhírét kockáztatja. Az antikvár könyvaukciók világának vannak olyan szereplői, akikkel szemben, pont e hitelvesztés miatt, óvatos vagyok, és kevesebb tételeikre adok vételi megbízást, mint amennyire ideálisabb esetben egyébként tudnék. Ha ezekkel a folyamatokkal az eladók nincsenek tisztában, akkor bizony arról sincs tudomásuk, hogy ezzel, jóhírük mellett, pénzt is veszítenek...

Természetesen nem szabad minden eladót, üzlettulajdonost ferde szemmel méricskélni, de hasznos, ha a gyűjtő tisztában van az aukciós piac esetleges fonákságaival is. Mindemellett én szeretném azt hinni, hogy az uralkodó hozzáállás a piacon az etikusság.
Kellő megfontoltsággal, és persze szakértelemmel felfegyverkezve, az aukciós piac sok kellemes és izgalmas pillanatot, akár életre szóló könyves élményeket szerezhet a régi könyvek szerelmeseinek.

















vissza az oldal tetejére

vissza a címlaphoz