2016. január 15.

Itáliai utazás


P róbáltam valami igazi különlegességet beválogatni az új év első címlapjára (igaz, mindig ezzel a szándékkal szoktam a válogatást végezni), így esett a választásom egy kéziratos naplóra, mely 1850-1851-ből származik. Íme az elülső fedőlapja, illetve lentebb egy részlet a hátsó fedőlapjából:






Itt pedig a kötés gerince:




Mint az látható, a napló kötése korabeli. A kötéstáblák között összesen 41 lapot tartalmaz, mely lapok mindegyike egyforma minőségű, tehát nincsenek benne sem ún. előzéklapok, sem szennylapok. Lehet, hogy ilyen eleve naplóírásra való, üres lapokból álló könyvecskéket készen lehetett kapni akkoriban, de azt is el tudom képzelni, hogy ezt a darabot tulajdonosa magának készíttette. Ez utóbbi lehetőséget arra alapozom, hogy az eredeti tulajdonosa a kor társadalmi elitjébe tartozó ember volt (erről lentebb még szó lesz), aki megengedhette magának az ilyen apró különcségeket.

A napló, ahogyan azt a cím is sejteti, egy útinapló, melyben szerzője itáliai úti élményeit örökítette meg.
Ebben a korban, kezdve mondjuk úgy a 19. század elejével, különösen divattá vált a magyar aranyifjúság körében - valószínűleg a már sokkal régebb óta létező nyugat-európai Grand Tour-ok mintájára -, hogy néhány hónapos turistaútra induljanak, melynek célja a világlátás, élmény-, és tapasztalatszerzés, illetve - és ettől voltak ezek igazi turistautak - különféle nevezetességek megtekintése volt. A legkedveltebb úticél Itália volt, gondolom, egyrészt a közelsége, másrészt a látnivalók gazdagsága okán is (de ne feledjük, hogy a klasszicizmus is ekkor - a 19. század első felében dúlt Magyarországon, amely nemcsak építészeti stílust, de az élet más területein is szemléletváltást jelentett).

A napló külseje kicsit pecsétes - szeretem azt gondolni, hogy ezeket a foltokat az utazás viszontagságai során kapta, és nem valamikor később, mástól, a gondatlan kezelés miatt.
Szerzőjének a nevét sajnos eddig nem sikerült kiderítenem, naplóját nem írja alá. Többször megemlíti viszont útitársa nevét, aki nem más, mint Nopcsa Ferenc.


A napló oldalai sűrűn teleírtak. Az íráskép olvasása helyenként egy kis kreativitást igényel.


Akiknek e név hallatán egy albán nemzeti viseletbe öltözött, marcona kinézetű fegyveres ember alakja idéződik fel, nem sokat tévednek. A naplóban említett Nopcsa Ferenc annak a bizonyos, Albániában a 20. század elején nagy karriert befutott Nopcsa Ferenc bárónak volt a nagybátyja.
Amit még kiderítettem róla: 1815-ben született; a bécsi Teréziánumban kapott katonai kiképzést, majd az osztrák hadseregben szolgált, ahol még a húszas éveiig elérte a kapitányi rangot. 1840 és 1843 között Károly Ferdinánd osztrák főherceg udvari kamarása volt. Ezt követően hosszabb utazásokat tett, különösen Olaszországban időzött szívesen, Velencében levéltári kutatásokat is végzett a magyar történelemre vonatkozóan. 1861 és 1867 között Hunyad vármegye főispánja volt, majd a kiegyezést követően Ferenc József egyik államtitkára lett. Nem sokkal ezután pedig Erzsébet királyné (Sziszi) főudvarmesterévé választották, és a királyné egyik legközelebbi bizalmasa lett.


A napló címe: "Úti jegyzések 1850. - November 21-én kezdve és 1851. - Január 9-én végezve"


A napló keletkezési ideje tehát Nopcsa Ferencnek éppen ama bizonyos utazós időszakára esik. Jó lenne többet megtudni arról, hogy ebben az időben, különösen 1849-1850 körül kikkel tartott fenn szorosabb baráti kapcsolatot - akkor talán e napló szerzőjének kilétére is fény derülne. Biztos vagyok benne, hogy megvannak erre a források, csak hozzájuk kellene jutni...
A szerző mindenképpen a bécsi elithez tartozó ember lehetett.


A címoldal utáni fohász: "Az atyának kegyelme a fiunak szerelme és a' szent Lélek Segedelme Legyen Én vellem és kedveseimmel Most és Mindörökké! Amen!"



Ahogyan az utazás elindult... Bejegyzés a napló legelejéről: "Huszonegyedik november 1850-be kibocsáttatva kedves szüléimtől bécset elhagytam a' Nópcsa Feri társaságában és az nap estve mentünk Gloggnitzig, hol egy posta szekérre felülve szerencsésen átmentünk a' Simeringen Münzschal(?)ba."



Naplóírónk Triesztben hajóra szállt, majd hét és fél órai út után megérkezik Velencébe: "24-dik nov. a' mint a' gőzös a' megérkezett meglepték azt a' gondolák[.] egybe én is beülve szerencsésen megérkeztem a' Danieli nevű Hotelba, hol egy kis szobába beszállva az nap még öt orára elment[em] a' franczia ebédlőbe enni;..."



A napló talán legirodalmibb része - a karácsonyi bejegyzés: "Mekkora külömbség! eddigi és mostani karátsonom első napja között, eddig egy boldog családi körbe szeretett és szerető szüléim és jó testvéreim társaságában[,] most pedig egyedül ballagva fel-le Florence utczáit; hej! de ennek is meg kellett lenni, világot látni és embereket ismerni kell? hogy bár valamennyire is meg álhasson az ember önállólag a' világ változékony viszonyai közt. állandó és vas következetűség, saját kára elhárítása[,] maga és mások boldogítása azt hiszem a' legszebb jellem; de ehez nélkülözhetetlen magát becsülni tudni hogy az ember mások játszó laptájává [?] ne legyen."



Az újévi bejegyzés: "Isten kedvező ingyen kegyelméből felviradtam erre a' napra is[.] engedjé hogy legyen egy hosszu évek sorozatos boldogságos kezdete szeretett kedves szüleim, testvéreimre nézve. a' nap eltelt koborolva a' városon és othon gondolkozvá a' bizonytalan jövendőn."


A szerző útvonala a napló tanúsága szerint ez volt: Bécs - Trieszt -hajón- Velence - Pádua - Milánó - Genova -hajón- La Spezia -hajón- Livornó - Firenze - Róma. A napló kerek ötven nap eseményeit örökíti meg. Az út ezután is folytatódott - Nápoly felé -, mely eseményeket egy másik napló rögzítette, ám az sajnos nem áll a rendelkezésemre (ha egyáltalán még létezik valahol).

Figyelemreméltó a szerző művészetek felé mutatkozó erős érdeklődése. Az útjába eső városokban színházba jár, megtekinti a nevezetes templomokat, és különösen a festmények vonzzák.
Milánóban járva felkeresi a Palazzo di Brezát, ahol Barbierinek az Ábrahám elűzi Hágárt és Izmaelt című képéről...




...ezt írja: "ez gyönyörű[.] Hágárnak a' szemébe látszik a' könny és kebelén hogy a' vér felfelé torkul, ez gyönyörű,..."
Ezzel kapcsolatban az jutott eszembe, hogy a régi korok emberei mennyire nem voltak még elkapatva emberábrázolások terén... Manapság lépten-nyomon látunk képeket emberekről - interneten, tévében, újságokban, magazinokban, míg mondjuk bő százötven évvel ezelőtt ez csak festményeken, szobrokon és könyvekben lévő metszeteken volt elérhető, látható. Mennyivel máshogyan nézhetett egy festményen ábrázolt alakot a százötven évvel ezelőtti kor embere, mint mi; mennyivel intenzívebb lehetett ez a vizslatás, mint a miénk, akik manapság arcok százait/ezreit látjuk felvillanni magunk előtt egy-egy nap. Én például nem láttam volna meg a könnyet ezen a képen Hágár szemében, csak miután naplónk szerzője odalátta azt. Már ennyivel is tartozom neki.

Érdekes adalék lehet a kor magyar értelmiségének a hozzáállásához az indiánok felé az a futó megjegyzés, melyet Firenzében, egy bizonyos Pauer (?) kőmetszőnél tett látogatása után vetett papírra: "...hol láttunk az észak amerikai köztársaság számára készített nagy Szobrot, mely amerika győzelmét a' vad embereken képezi; egy amerikai katona ki a' Missisippi őserdei irtásával van megbizva lenyom egy vad embert ki gyermekét akarja megölni;..." Mint írja, a szobrot hat évi munkával készítették, carrarai márványból. Ki tudja, hol lehet most...

Végül egy apró, könyves jellegű információ: az egyik Velencében keltezett bejegyzésben említi a szerző, hogy "Nopcsa Ferinél" volt, ahol Nopcsa "megmutatta gyönyörű könyvgyűjteményét". Ebből két dolog következik: Nopcsa Ferencnek külön lakása volt Velencében (bérelt vagy saját tulajdonú; persze ez lehet egy ismert adat a kutatók körében), illetve, hogy szerzőnk - akárcsak Nopcsa Ferenc - rajongott a szép könyvekért.
Egyre szimpatikusabb ez az utazó fiatalember.







vissza az oldal tetejére

vissza a címlaphoz