2015. október 31.

Egy torinói könyv 1529-ből


Ha 16. századi olasz könyvkiadásról esik szó, akkor a témában csak kicsit is járatosaknak valószínűleg egyből Velence jut az eszükbe. Velence részaránya az európai könyvtermelésből kimagasló volt ekkoriban, így ha más itáliai nyomdahelyekről hall az ember, az szinte frissítőleg hat. Itt mutattam be korábban egy Rómában nyomtatott könyvet (amely konkrétan az első, Rómában nyomott könyv volt), s most pedig egy torinói produktum következik.

Itt látható mindjárt a - kissé koszos, de így is - gyönyörű szép, fametszetes, kétszínnyomásos, reneszánsz címlapja:











A könyv a fenti részleten is ábrázolt Albertus Patavinus - olaszul Alberto da Padova, vagy magyarosan: Páduai Albert - művét tartalmazza, melyet, mint a cím is jelzi, 1529-ben adtak ki, Torinóban. A mű kiadója és nyomtatója Antonius Ranotus (Antonio Ranoto).

Páduai Albert (1269?-1328?) Ágoston-rendi szerzetes volt, mégpedig a rend remete ágának a tagja.

Régi könyvek gyűjtőjeként engem legalább annyira érdekelnek a nyomdászok és kiadók, mint a könyvek szerzői. Nemcsak a tartalom, de az is nagyon érdekel, hogy ez a tartalom milyen formában jelenik meg, és mindazon folyamatok, melyek e forma kialakulásához vezetnek (szöveggondozás, kiadás, nyomtatás, terjesztés).
Antonius Ranotusról elég kevés információ nyerhető az interneten. A WorldCat nyilvántartásában lévő legrégebbi nyomtatott kiadványa 1517-ből való, a legkésőbbi pedig 1531-ből. Mivel a kor nyomdászai többnyire életük végéig űzték szakmájukat, így valószínű, hogy Ranotus 1531-ben vagy azután nem sokkal hunyt el. Mindvégig Torinóban működött. Főként teológiai műveket adott ki és nyomtatott, de többször megjelentetett Vergiliust is (a WorldCat szerint először 1518-ban).
Torino egyébként a viszonylag késői nyomdaalapítású itáliai települések közé tartozik, időrendileg az első tíz itáliai nyomdahely listáján nem szerepel.

A könyv fizikai jellemzői: szép, talán 17. századi, pergamenkötésben van, gerincén kézírásos tartalom megjelöléssel; az elülső fedőlapon kézírásos felirat, melyben az 1686 (1656?) évszám szerepel. A könyv az elülső pergamen fedőlap után egy szabadon álló elülső előzéklapot; 22 számozatlan levelet (címoldal, előszó, index, errata); 358 számozott levelet, mely magát a művet tartalmazza (ezek közül a legelső levél számozatlan); két számozatlan levelet (egy ismertető Szent Ágostonról, egy elégikus vers, kolofón); végül egy szabadon álló hátsó előzéklapot tartalmaz a hátsó pergamen fedőlap előtt. A könyv mérete: 157x221mm, a lapok mérete a hosszmetszés mentén: 210mm.









A könyv nyomtatását, a kolofón szerint, Ranotus 1529. február 19-én fejezte be:



A kolofón szövege: TAURINI IN AEDIBUS Antonii Ranoti civis Taurine[n]sis Solertis viri & Chalcotypi Dilige[n]tissimi.XIX. Februarii. Anno a partu Virgin[i]s.M.D.XXIX.
Vagyis: "Torinóban, Antonius Ranotus Torinói polgárnak, Szorgalmatos férfinek & Legszorgalmatosabb nyomtatónak a házában.Február 19-én. A Szűz gyermekáldása utáni 1529-dik esztendőben." (Nálam jobban tudó latinosok nyugodtan javítsanak ki.)

A könyv előszavának a végén lévő nyomtatott dátum 1529. február 11-ét jelez. Azt az ívet, melyen a kolofónoldal is van, mint fentebb láttuk, február 19-én nyomták. Vagyis a könyv befejezése előtt nem sokkal úgymond visszamentek a könyv elejére, és odanyomtattak, majd befejezték a könyv végét. Érdekesség, hogy mivel a címoldal verzóján már egyből kezdődik az előszó, így lehet, hogy magát a címoldalt is csak a nyomtatási munkálatok végén nyomták. (Nem tudom, ez egyáltalán mennyire volt bevett dolog akkoriban.)

Végül két szép, fametszetes iniciálé, melyek a mű első levelének rektóján, illetve verzóján találhatóak:





Az utolsó képen látható a könyv egyik "érdekessége", hogy tudniillik a lapszéli nyomtatott kommentek egy részét, végig az egész könyvben, egy buzgó olvasó megpróbálta eltüntetni, és így a tollával, jó vastagon, áthúzogatta ezeket a részeket. Az ugyanezen a képen látható kézírás minden bizonnyal ettől az olvasótól van, aki itt adhatott magyarázatot tettére. Sajnos a latin tudásom a fenti konklúzión túlmenően nem tesz képessé arra, hogy megértsem a szöveg egészét. Az olvasót mindenesetre Hieronymusnak (Jeromos) hívták, és feltehetően igen művelt ember volt.





vissza az oldal tetejére

vissza a címlaphoz